Bővebben
Pilinszky János:
Egyenes labirintus

“Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? –nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.”

A labirintus három folyosóból áll. A szélső kettő a kétirányú, egyenes áramlású haladást teszi lehetővé. Amikor belépünk, szemben látjuk a fóliára nyomtatott verset, mögötte pedig a fényfókuszt. E fókusz a versben így jelenik meg: „milyen lesz e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló, közös fészkébe?” Ha a fóliát jobbról megkerüljük, választhatunk, hogy folytatjuk-e utunkat egyenesen a fókusz felé, mely az út végén egy jobbkanyarral kivezet a labirintusból, vagy pedig a középső úton bemegyünk a labirintus közepébe. Az út felezőjén elhelyezett posztamenshez, ahol egy fekete telefon vár. Ez itt zsákutca, de belehallgathatunk a telefonba, ahol a költő maga szavalja versét. Minden labirintus, az igazi labirintusok közepében valami olyan dologgal találkozhatunk, melytől átalakulunk, újjászületünk, katarzist élhetünk át. Ha innen visszafordulunk, s így megyünk a fókusz felé, majd ki az utcába, már nem azok leszünk, akik beléptünk az imént.