Munkatársak
Koreográfia, koncepció,
szereplők, hangszerek
és látvány: Medence Csoport
Szólómozdulatok: Horváth Brigitta
Tolósnégyes: Bodóczky Antal, Gross András, Magyar Gergely, Terebessy Tóbiás

Rövid leírás
Hangszereink 5-6 méter hosszú bambuszrudak, melyek monumentalitásukkal és lassú mozgásukkal az állandóságot idézik. Megszólaltatásuk nagy alázatot, kimértséget és megfontoltságot igényel, a velük való együttműködést varázslatnak éljük meg minden alkalommal. A mechanikus időtől függő képlékeny valóságunkat ritmikusan felmerülő emlékképek lepik el. Ezek a fent és lent súrlódásának láthatatlan rezgései.
A végtelenség állandóan jelenlévő rezonanciájának megtapasztalásához elég egyetlen különleges pillanat. Kísérletünk célja a mi általunk megtalált hang-, idő-, mozdulat-, emlékhullámok felidézése.

Bővebben
„A műfaji átjárhatóság izgalmas példájának számít a számos műfajban aktív Medence-csoport inspirációs bemutatkozása. A Bodóczky Antal, Gross András, Magyar Gergely és Terebessy Tóbiás alkotta csoport különös bambusznád-építményeivel (lásd: Balkon 2000/9), bambusz illetve fém-üveg bútoraival hívta fel magára a figyelmet építész és iparművész körökben. A fiatal „iparosok” Alaprajz-szerint című előadásukat az Inspirációt megelőzően egy ízben már a Műcsarnokban is bemutatták. Partnerük akkor és most is Horváth Brigitta fiatal (japán buto-tánc elkötelezett) táncosnő volt. Az önmagukat a színlapon szellemesen „tolósnégyes”-nek nevező csoporttagok a széleskörűen felhasznált bambuszrúd egy nem különösebben ismert tulajdonságát ragadták meg az Alaprajz-szerint során. A két ember magas törzseket a színpadon tologatva kísérteties vibrato- szólamokat idéznek elő: virtuóz módon kezelik az alkalmi instrumentumokat. A színpadra mindeközben folyamatosan vetítenek: a beégetett felvételeken karcok, buborékok, egy-egy fővárosi részlet (Alagút- Lánchíd) tűnik fel.

A pergő képek és a bambuszerdő közepette pillantható meg a tánc. A szín fokozatosan ébred: míg eleinte csak a kimaszkolt fénnyel világított, fekvő, izzani látszó rudak nyugalmasan szép képét szemléljük az embermentes színpadon, nem sokkal később már a képi, hang- és látványingerek árjával dacolhatunk. A táncosnő szinte elvész a színpadon. Minimalista táncát elnyomja a látvány gazdagsága: Horváth Brigitta mint (szépen) mozgó díszlet ad hozzá a képhez: árnyékokat mozdít meg, a filmbejátszás képelemeit erősíti fel, de táncáig alig jut el a figyelem. (Információim szerint a Műcsarnokban, ugyanezen előadás során tánczeneként kezelte a nehezen kezelhető hangszermonstrumok delejes hangját – most ritkán kapcsolódik a neszekhez.)

A Medence-csoport izgalmas produkciója a táncra fókuszáló Inspiráció mezőnyébe kevéssé illett; a táncot-táncost mellékszereplőként fogta fel. Remek példája volt azonban a műfajhatárokra fittyet hányó csapatmunkának, a nyitott, egymásra csodálkozó, kreatív szellemiségnek.” - Halász Tamás, Balkon 2000/12